Valaminek a vége, valaminek az eleje

  A mai The Velvet Underground-Pale blue eyesos napon, a vasárnapi ebéd után jóllakottan, de még a meccs előtt, az esőt nézva döntöttem el: Írni fogok!

 Az ember életében vannak bizonyos sorsfordító, életreszóló események. Sokszor nem is érezzük, akkor abban a pillanatban, hogy valójában mekkora súlya van az adott pillanatnak, csak később, akár napok, hetek, hónapok múlva vesszük észre a változást. Én most pontosan egy ilyan döntő ponton állok. Lezárult az életem egy szakasza, és elkezdődött egy új...

 Pénteken kézhez kaptam az érettségi bizonyítványom. Tegnap este pedig megtartottuk a bankettet és A dieu-t mondtunk a tanároknak és egymásnak is. Furcsa volt. Úgy adtunk puszit egymásnak, mintha pár hét múlva újra találkoznánk, közben valahol azért tudtuk, hogy lesznek olyanok, akiket majd csak akár 10 év múlva látunk viszont.
 

A tegnapi nap a kerteké volt nagyjából. A vacsora az egyik Trófea étterem és hodályban volt. Biztos nagyon csábító az 'óljúkenít' azoknak a túrista csoportoknak, akiknek csak 1 órájuk van arra, hogy gyorsan jól bezabáljanak, de nekem egy kicsit futószalag szerű volt ez az egész. Az ember azt hinné, a bankett egy emelkedettebb dolog annál, minthogy a külön terem 4 asztala közül, az egyik nem az osztályé, hanem egy szülinapos nagypapáé. Meg annál, hogy a társaság már 6kor elkezd kajálni, amikor van tanár, aki nem érkezett meg. Meg annál, hogy a végén az eddig nagyon udvarias pincér, a beszélgetés közepén odalép az asztalunkhoz, és felszólít minket, hogy "hagyjuk el az épületet, mert jön a következő csoport."  De hát ez van. Valahol azért ez mindig jellemző volt az osztályunkra. Hogy mindenki hagyja a dolgokat úgy ahogy vannak, majd valaki csak elvállalja, ha meg már elvállalta, hagyjuk is rá.

Utána egy hirtelen ötlettől vezérteltetve, miután úgyéreztük még jócskán van miről dumálni, célba vettük az Ellátókertet. Két tanár is csatlakozott a csapathoz. Bár én azért kicsit már @nyáztam a végén mert a belváros rücskös, repedt, kátyús, sötét kis utcái nem a 12 centis sarkakra vannak kitalálva, pláne nem ekkora sétákra...

Fröccs, sör, málna landolt az asztalokon. Volt, aki bement meccset nézni, a mozivászon nagyságú kivetítőn, mi pedig maradtunk és nosztalgiázunk kicsit. Jó volt, a hely is nagyon tetszett. Ha nem vagyok egy kagylós tésztasaláta, grillezett csirke és marha csíkok petrezselymes krumplival után, biztos kipróbáltam volna valamit az ottani mexikói kajáikból.

3. uticélünk a Romkert volt. Sejtettem, hogy nem ártott volna előbb elindulnunk, mint fél 12, de a szerelmi veszekedések, a valakinek kitört cipősarka és a tanári anekdoták közben, valahogy mindenki megfelzett az időről. Modanom se kell, nem kicsi tömeg volt már az egyik kertből a másikba, amikor odaértünk. A társaság jócskán megfogyatkozott, olyannyira, hogy konkrétan én és a legjobb barátnőm képviseltük az osztályt hamarosan, a barátaink kíséretében. Na mondom: ennyi. Tőkük se fogok ma már elköszönni, akiket elnyelt a föld. Egyre csak jöttek és jöttek a népek. Aztán valahogy 2 körül már nekem nagyon fájt a lábam, úgyhogy apa taxi el is indult értem. Azért, ahogy a rakpart fölötti kőkorláton ücsörögtünk, elgondolkodtam, hogy nem lenne-e okos ötlet a Duna mentén ezen a szakaszon egy védőháló kifeszítése, ugyanis a potenciális öngyilkosjelöltekből, (erősen illuminált állapotban). Az egyik srác szabályosan leszédült a kövekre, a haverja rohant utána... Közben az egyik taxis az orrunk előtt tolatott bele a másikba, mert az orrát majdnem elvitte a villamos. Exciting...

Szóval így telt el a bankett's night. Azért valahol jó érzés is. Most már bűntudat nélkül nézhetek filmeket, facebookozhatok, mehetek a barátomhoz, és nem kell azzal törődnöm, hogy melyik tételt nem tanultam még meg:D Két hónap szünet! Igen!:D

Most megyek, megnézem a meccs végét, aztán megigértem anyunak, megnézem vele a Julie and Juliat.

Folyt köv.